Mesterem, Szőnyi - Patay László és Szőnyi István emlékkiállítása

Szőnyi István egyrészt tanáraként, másrészt emberként is kiemelkedő hatással volt Patay László festészetére és a művészetről, a klasszikus hagyományok tiszteletéről alkotott véleményére. Mindez azonban csak erkölcsi és mesterségbeli alapot adott ahhoz, hogy képeinek kristálytiszta, világos szerkezetével, magas szintű rajztudásával, hangulatteremtő színvilágával és fénykezelésével a kortárs magyar képzőművészet egyik kiemelkedő életművét hozza létre a 20. század második felében.


Szücs György, művészettörténész megnyitó beszéde:

MESTERÜNK, SZŐNYI

Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy körbetekintve a kiállításon régi ismerősökként köszönthetjük az itt bemutatott Szőnyi-képek többségét, hiszen mindig várt művészettörténeti sétára invitálnak bennünket a falakra függesztett művek. Úgy érezhetjük, mintha felcsendülne kedvenc muzsikánk, s hallgatása közben mégis ismeretlen dallamokra, szokatlan háttérfutamokra figyelnénk fel. Ezért újra és újra le kell játszanunk a darabot, miközben rádöbbenünk, hogy az idő múlásával mi is változtunk. Szőnyi István művészete természetes részünkké vált, festményei és rajzai révén az egykor neki rendelt családi miliő és a megkapó környezet hangulatait immár mi is birtokolhatjuk. A fél évszázadnyi alkotás emellett fontos határpontokat, stíluslenyomatokat, személyes érzéseket rögzített és konzervált az utókor számára. Szőnyi – akárcsak nemzedéktársai – a valódi Nagybányát az első világháborúval elvesztette, majd a letűnt Árkádiát kereste, végül mindkettőt Zebegényben találta meg. 1914-ben, pályakezdése idején a nagybányai művésztelep fái között ülő női aktja még csupán a plein air festés elsajátítását segítő, tanulmányi modell volt, az 1923-as Danaidák változatos pózokba állított alakjai viszont plasztikus formáikkal már antik szobrokként lépnek elénk, hogy azután az 1930-as évekre a fürdőző, öltözködő-vetkőző figurák átalakulva Szőnyi személyes, zebegényi mitológiájának szereplői legyenek. „Művei legnagyobb részében valami derűs latin szellem munkál. Leginkább francia és hazai hagyományok éltetik, s képein a magyar borongás is az élet dicséretére fordul.” – írta képeit felidézve barátja és gyűjtője, Oltványi-Ártinger Imre. Szőnyire egyáltalán nem használható az a némi eufemizmust sem nélkülöző megállapítás, hogy a „művészettörténet ellentmondásos egyénisége”. A nehéz történelmi helyzetekben megőrzött emberi tartása, kiállása, szerénysége miatt még azok is elismerték emberi nagyságát, akik nem voltak tisztában művészetének magas színvonalával. Az emberiességének és nyíltságának fénye tanítványaira is átsugárzott, akik ebből, ha akarták, megérthették, hogy egy-egy életművet ugyan a szellemi „végtermék” alapján értékelünk, viszont az életpálya mégsem légüres térben, hanem kapcsolatok, viták, egymásra hatások bonyolult hálózatában alakul, formálódik.

A kiállítás másik fele az öt éve elhunyt Patay Lászlónak állít emléket. A „mester és tanítvány” kettős kiállítás szinte sugallja az összevetést, de a képek láttán hamar kitűnik, hogy Pataynak volt bátorsága egyéni utat választani, így szerencsésen elkerülhetjük az epigonok esetében szükséges kicsinyes méricskélést, valamiféle egyéni hang kimutatását. Patay mindig a reális és szürreális határán egyensúlyozott: a személyes (családi), még inkább az emberiség léptékűre tágított, kollektív emlékezet képpé formálása foglalkoztatta egész életén át. Az 1960-as években készült korai munkáin még jobban kitapintható az elődökhöz vezető gyökérzet. Akárcsak főiskolai társai, ekkor még kísérletezik, válogat a látott minták, Ék Sándor, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Barcsay Jenő, Szőnyi István és más tanárok fémjelezte ilyen-olyan realista festői tradíciók, az alkalmanként látott külföldi folyóiratok gyakran sokkoló képanyaga, illetve a szerencsések számára megadatott külföldi élmények tanulságai között. Az 1962-ben festett Tavasz című képen még Szőnyi fénnyel telített, lírai tájfelfogásának feltétlen hívének látjuk, de az 1966-os Ég és Föld című festményen már válaszút elé kerül: a kép az aprólékosan megmunkált, részletgazdag, vibráló mikrorealizmus, illetve a nagy felületeket kedvelő, drámai tájvíziók irányába való továbblépést rejtette magába. A kétféle festői problematika lehetséges kibontásának sikeres példáiként egyfelől Csernus Tibor szürnaturalista képeit, másfelől Kokas Ignác életművét említhetjük. Visszatekintve Patay korai éveire, kiderül, hogy a festészet anyagával, eszközeivel már eszmélkedése időszakában, Komáromban megismerkedett. A festő-teozófus nagynéni, a Rudnay-tanítvány Patay Éva váratlan családlátogatásai, vagy a Harmos Károly festőművész műtermében eltöltött idő természetessé tették számára az alkotás eltérő helyszíneit is: a szabad levegőn való festés a tájban, vagy a műteremben készítendő kompozíció a későbbiekben sem hozták zavarba. Patay vállait tehát nemcsak őseinek regénybe illő, ugyanakkor jellegzetesen közép-európai „régimódi története” nyomta (vallási szigorúság a családban, birtokvesztés, világháborúk, kisebbségi helyzet, kitelepítés), hanem az a belső kényszer, hogy tanítóitól, majd mestereitől eltávolodva mindezt saját vizuális nyelvén fejezhesse ki. Úgy tűnik, hamar kialakult benne a monumentalitás-igény, az a soha be nem teljesülő vágy, hogy a látószög minél szélesebbre állításával a teljességet ragadja meg. Néhány, itt is látható, nagyméretű tablóján egyfajta „historia paupeumként” vagy a barokk kori csoportportré hagyományaként a világhírű művekből, illetve a magyar művész-elődeiből és kortársaiból egy igazi magánképtárat állított össze (Szubjektív tabló, 1979; Emlékmű, 1981). Egyfelől a művész hallatlan, szinte szerzetesi szorgalmát bámuljuk, másfelől a játékosságot, a régi mesterek bőrébe – stílusába – örömmel belebújó művészi magatartást ismerjük fel mögötte. Ennek a „pinakotéka-szemléletnek”, mindent-egyszerre-láttatásnak, értékőrző és felmutató attitűdnek ellentmondani látszik mesterének és főiskolai elődjének, Barcsay Jenőnek szűk kivágatú portréja (1989), a hatásos sűrítés kiváló példája, a kiállítás egyik kétségtelen főműve. A saját hangját mindinkább megtaláló Patay nem lehetett könnyű helyzetben. A személyes indíttatású képek készülése mellett, egyre növekvő számú monumentális megrendelést kapott, melyek mindinkább az egyházi megbízások felé tolódtak el (1980-tól Gyula, Békéscsaba, Ráckeve, Szeged). A történeti hűségre való törekvés, a pontos kánonok szerint ábrázolható bibliai jelenetek, az alkalmankénti portrészerűség, az épületek stílusa korlátok közé szorították az önálló kompozíciót, annak ellenére, hogy a művész örömmel tett eleget a felkéréseknek, vállalta a kötöttségeket, valószínűleg festés közben igazi reneszánsz egyéniségnek képzelhette magát.

Végezetül engedjék meg, hogy Szabó Zoltán 1942-ben Kosztolányiról írott néhány sorát olvassam fel: „Nem tartozik azok közé az írók közé, akik a kezükbe vesznek egy pohár sós vizet és fenségesen ezt mondják: »Íme, a tenger!«. Ő ezt mondja: »Íme, egy pohár sós víz!«. Művészetében az a nagyszerű, hogy értjük: a tengerről van szó.” Anélkül, hogy a művészi alkotás folyamatában az egyéni megközelítés számtalan variációi közül bármelyiket egyedülinek és kizárólagosnak tartanám, számomra Szőnyi művészete hasonlóképpen jellemezhető. „Leleményes lendülete a látványból indul ki, és a láthatatlant közelíti meg, s képzeletének mélye a tárgyi világ határait tágítja.” – idézhetjük ismét Oltványit. Patay László egy másik utat járt be; eltérő szellemi öröksége, temperamentuma, ambíciói arra predesztinálták, hogy az egész világmindenség után nyúljon, megpróbálja képbe sűríteni az egész történelmet, az emberi sorsot, az élet és halál kérdéseit: mindazt, amit átélt, mindazt, amit átéltünk. Hogy a hatalmas vállalás és vállalkozás milyen mértékben lehetett sikeres? Ennek eldöntését Önökre bízom. Kinek biztatásul, kinek vigasztalásképpen csak annyit: maradéktalanul ez legutoljára talán Csontvárynak sikerült.