Kiállítások

Nagyszabású kiállítás Szalay Lajos grafikáiból, a művész születésének 110. évfordulója alkalmából. 

A Kondor Béla művészetét elemző írásokban hamar megjelent az „utolsó ikonfestő" titulus, mely egyszerre utal életművének „ikonos" korszakára, világképének univerzális jellegére és a művészet iránti szerzetesi alázatára. A kiállítás anyaga részben ebből a korszakából válogat, részben pedig kitágítja a konstrukciót előtérbe helyező művekkel.
Kondor több művén is felidézi a kultikus szentképek szerkezetét, különösen a bizánci hagiografikus ikon típusát, mely a szentek élettörténetét mutatja be. A monumentalitás iránti igénye vezette saját ikonosztáz-sorozatának megalkotásában. Ez az ikonokat tartalmazó fal választja el a templomhajót és a szentélyt: kapu a látható és láthatatlan világ között. Kondor ikonosztáza az emberi lét ősi rétegeibe enged bepillantást.
A kiállításon látható két illusztráció-sorozat közül a Shakespeare Hamletjéhez készítettek témájuk és fametszetes technikájuk révén szintén beleilleszkednek Kondor archaizáló törekvéseibe megidézve a középkori Haláltánc-ábrázolásokat. A Blake-versek esetében szabadabban interpretálja a szövegeket, anakronisztikus gépezetek, bizarr épületek tűnnek fel egy egyszerre individuális és kozmikus pokoljárás mementóiként.

Péreli Zsuzsa egész életművét oldott festőiség jellemzi. Festőpaletta helyett azonban több száz spulni színes fonallal hozza létre mozgalmas falikárpitjait. Látásmódja is a festőé, hiszen szövés közben nem használ előrajzolt vázlatot, hanem fejben őrzi a képet, mialatt megvalósítja szövőszékén.

Csernus Tibor 90-es években Párizsban festett városi jelenetein – szemben a korábbi nappali utcaképekkel – elsősorban a bárok, kávéházak környékének éjszakai élete köszön vissza. A napfényt felváltják a villanylámpák és neonok kísérteties fényei, a turisták és járókelők helyett utcalányok, züllött bohémek, rosszarcú figurák bukkannak elő a homályos sarkokból, árnyékos kapualjakból, mintha csak egy film noir szereplői lennének. Az átmenetet valószínűleg az expresszív félhomályban tartott, izzadtságszagú boksztermi jelenetek képviselik. A sötét háttérből agresszíven előugró fényes ringben még üresen is érezni az erőszak rezgéseit. 

Nem csak a természet, de városi környezetünk is rengeteg szépséget hordoz magában. Ezek gyakran haszontalannak tűnő épületekben, tárgyakban és részletekben bújnak meg, amelyek egyáltalán nem értéktelenek – csupán elvesztették kapcsolatukat létünkkel. Annyira mindennapiak és annyira megszoktuk a jelenlétüket, hogy általában nem is tudatosul bennünk a meglétük. Pedig csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk és gyakran a visszavonulásunkhoz nyújtanak segítséget. Gondoljunk csak a templomokra vagy akár a saját életterünkre. Ezekben a szakrális vagy épp teljesen profán terekben kicsit elbújhatunk a valóság elől és egy saját kis titkos világot kreálhatunk magunknak. Kondor Attila festőművész és Rajcsók Attila szobrászművész munkái is ezeket a világokat választja szét számunkra. Megmutatják, hogy van lehetőség belépni egy alternatív valóságba – még ha csak néhány percre is, de a történeti emlékezés fontosságára is felhívják a figyelmet és körbe járják az anyagok megformálásának kérdését – a természetben és a mesterségesen alkotott környezetben egyaránt.